search
now reading: Kaviár | Ilka Papp Zakor
search

Ilka Papp Zakor | Hungarian

Kaviár

Én a kalapomban már annyi mindent találtam, hogy fölsorolni se bírom. Szendvicset, romlott ételt, köveket, szemetet, még kutyaszart is nemegyszer. Több a kacat, mint a papírpénz. De persze apróból van a legtöbb, olyan kis címletekből, amiket még a kávéautomata sem fogad el. Nem nézek oda, bár sejtem, hogy tudják, nem is vagyok vak. Ez az elvárás, térdelek a járdán behunyt szemmel. Egy sötét szemüveg jobban mutatna, de hát honnan telne nekem sötét szemüvegre? Hiszen éppen a napi betevőmre gyűjtök. Néha úgy érzem, egy életre a gyomromba ette magát az éhség, pedig saját kontóra dolgozom, de a legrosszabb hely az enyém, itt nem jár más, csak munkások és hobók. Reggel gyomorkorgás ébreszt, este gyomorkorgás ringat álomba.

Időnként azért megpróbálok odasandítani, résnyire nyitom a szemem, homályosan látom a kalap felé mozduló kezet, néha megcsillan a fény, néha csak a csörgést hallom, néha tompán suppan valami, olyankor közelebb hajolok, megszagolom, büdös-e. Ha nem büdös, talán ehető.

A legkevésbé az olyan hangot szeretem, mint ez most itt, gyanús pép tódul alig hallhatóan a kalapban heverő pénzérmékre, dühödten szimatolok, valami bunkó megbecstelenítette az én vagyonkámat. A kalap felett azonban halszag lengedez, nem romlott, hanem egészen friss halé, valami mellékillattal, amit nem tudok hová tenni. A bal kezemet elszántan belemélyesztem a kalap tartalmába, nem az az undorító pép, amitől tartottam, hanem valami kásás, síkos dolog, evezek benne az ujjaimmal, kis, gömbölyű gyöngyök dörgölőznek a tenyeremhez. Kihúzom a kezemet, végigszaglászom. Újra csak a hal, meg az a különös illat. A kalap felé pislantok, karimáig tele van rózsaszín, ragyogó gömbökkel. Az ujjaimhoz is tapadt néhány, most lenyalom. Az íz kellemes, kicsit sós, kicsit halas, kicsit zsíros. A gyöngyök csúszkálnak a nyelvemen, amikor szétharapom őket, halkan pukkannak, a levük végigcsorog az ínyemen. Nekem nem kell magyarázni, mi az a kaviár. Hallottam róla már elégszer. Emelgetem a kalapot, hiszen ez fél kilót is nyomhat, talán éppen mérhetetlenül gazdag lettem. Újra belemerítem a kezem, a szemem a biztonság kedvéért csukva. Egy marék halikra a tenyeremen, mintha vizet innék, óvatosan öntöm a számba, lassan rágok, az íz feloldódik a nyálban. A poros járdán térdelve nyelem a kaviárt, hiszen én mégis vittem valamire, ki hitte volna, mekkora úr lettem!

A karimájánál összefogva viszem a kalapot, ki ne boruljon, meg ne lássa valaki. Hazáig csukott szemmel is eltalálok, ismerem a járást, fehér botom is van, ez elriasztja a szembe jövőket. Megszoktam, hogy ne nyissam ki a szememet, csak ha nem lát senki. Amikor dolgozni kezdtem, ez volt a legnehezebb, mára azonban már pihentet is, a szemhéjam nem csapódik fel állandóan, mint kezdő koromban. Otthon, a kuckómban alig van fény, a tető ugyan áttetsző műanyag fólia, azonban piszkos, a kaviár rózsaszínje nem akar ragyogni, mintha az is poros lenne. Ráköpök egy kicsi nyálat, az ujjammal végigkenem a gömböcskéken, attól felpislákol megint. Az elején próbálom csipegetni, hátha úgy kitart reggelig, aztán mégis felgyorsulok, hiszen addig akár meg is romolhat, nincs az a nagyon hideg éjszakánként. A végén a kezemmel kanalazom, de amikor a kalap aljára érek, már óvatosnak kell lennem, nehogy szétnyomjam a sérülékeny tojáskákat. Az utolsó pár falat előtt fogom a kalapot, kisétálok az udvarra, megfürdetem vacsorámat a holdvilágban. Puha, langyos étel tölti ki a gyomromat, mintha kibéleltek volna elegáns, drága kelmékkel. A maradék kaviárt a kalapból töltöm a számba, az aprópénz a fogamhoz koccan. Venni kéne egy kevés kenyeret, nem akarok rosszul lenni. Nem vagyok aztán rosszul, édesen alszom, mint halak a porhanyós iszapban.

Másnap újra ott vagyok, tűz a nap a fejem tetejére, én pedig lecsukom a szememet, adjanak a szegény vaknak, mondom, hogyha lépteket hallok. Ha aprópénz csörren, azt kell mondanom, hogy áldja meg az isten. Sokáig nem engedett a jó ízlés, megmaradtam a köszönömnél, de nem ezt várják el tőlem, a köszönömben nincs elég alázat, én meg nem veszíthetem el a kuncsaftjaimat. Aztán megint meghallom a tegnapi susogást, a kalap masszával telik meg, nekem pedig már nem is kell szimatolnom, hőség van, érzem a halszagot. Persze elővigyázatos vagyok, ki tudja, hátha csak ronda tréfa ez, egyik nap kaviár, másik nap kaka, az emberek már csak ilyenek, rossz a stílusuk, kitelik tőlük az ízléstelenség. A tenyeremhez mintha tolakodnának a kicsi ikragyöngyök, megsimogatom őket, hiszen ezek a barátaim, már volt dolgunk egymással. Este pedig újra jóllakom, szinte iszom a tojáskákból előszivárgó éltető nedveket.

Aztán néhány napig nem jön a kaviáros, hiába várom titokban, de utána hosszú hetekig minden nap meglátogat, már megismerem a lépéseit. A szememet persze nem merem kinyitni, amikor éppen adakozik, csak amikor távozófélben van, akkor sandítok laposan utána. A fekete műbőr lakkcipő éppen az, amire számítottam, bár tökéletesen biztos nem lehetek benne, hogy helyesen azonosítom be. Nem ő az egyedüli járókelő, aki előttem abban a percben elhalad, ezután mégis mindig víztükörfényes cipőben képzelem el, amilyet akár én is vásárolhatnék magamnak, ha félretenném a kaviárt. Időnként meg is fogadom, hogy spórolni fogok, csak az aprót halászom ki, az ikrát pedig eladom, mégsem visz rá sosem a lélek, azzal érvelek magamban, hogy ugyan ki is vásárolna ínyencséget egy koszlott kolduskalapból? Aprópénz meg amúgy is mind kevesebb érkezik, talán az egyre szutykosabb kalap miatt, talán, mert lett egy kicsi pocakom, amit hiába próbálok behúzni munka közben, de az is lehet, hogy azért, mert nemrég visszatértem a köszönömre. Nem mérgelődöm a kevés apró miatt, az elmúlt napokban megújultam, a kaviár jobb emberré tett. Amíg mindig éhes voltam, a gyomromban az űr rosszasággá sűrűsödött, volt bennem egy adag szúrós, gonosz indulat, bármire is gondoltam. Mióta esténként teleeszem magam, a rosszaságnak már nincs helye, először a gyomorszáj környékére szorult ki, majd onnan is eltűnt, átvette a helyét a jóllakottság és az abban gyökerező szeretet. Néha kedvem lenne megcsókolni a felém nyúló jótékonykodó kezet.

Kicsit aggaszt, hogy aludni az utóbbi időben nem tudok. Az átvirrasztott éjszakákat azonban átitatja a vízfenék pihentető szótlansága. A földig érő nájlonrétegek között kilátok az égre, ahol a hol fogyó, hol hízó hold, mint ruganyos halszáj, a felhőkre tátog, és már a csillagok sem a szívósan bőrhöz tapadó serkékre emlékeztetnek, hanem szertefutó, gyöngéden fénylő halikrára. Az álmatlanság nem harc az elalvásért, hanem hűvösen illatozó fehér halhús, amibe belefordulok, belefészkelem magam, miközben a nehéz vacsorától keményre püffedt hasam, mint úszóhólyag, feszül és szinten tart, amíg én átúszom az éjszakát. Még a halszagra érkező macskák lépései is a víz örvénylését juttatják eszembe. Az áramvonalas horpaszok a sötétet simogatják. Csak a tompa puffanások törik meg a csendet, amint az állatok a nájlontetőre érkeznek, és a rekedt kandúrkiáltások, ahogy dühödten védik egymástól a ki tudja, mit, mert kaviárt nem hagytam nekik egy falatot sem.

Ma ismét közeledni hallottam jótevőm nehéz, férfias lépteit. Nyomában tócsák fakadnak a betonon, felszínükön rejtélyes kis forgók, mint a hajban. Körözve sodródnak rajtuk a falevelek. Úgy megszomjazom, mint még soha, érzem, ahogy az ajkam kicserepesedik, az orrcimpáim pedig megremegnek, és már tartom is a kalapomat, ide öntsék az adományt, rögvest kiszürcsölöm belőle az éltető nedveket, ám a kalapba ömlő ikra hangja elmarad.

A kaviáros megáll mellettem jobbról, valaki pedig, biztosan a barátja, balról, felemelnek a hónaljamnál fogva, és nyersen rám szólnak, no gyerünk, te mocsok, szedd a lábad. Nem nyitom ki a szemem, úgyhogy botladozom, de tartanak, erős férfiak ezek. Terpeszkedik bennem a félelem meg az értetlenség, bár valahol a lelkem mélyén, a gyomorszáj szintjén, ahol a rosszaság csípős pezsgéssé tompul, gyanítottam, hogy így végződik ez a történet is. Csak hasra ne essek, mondom magamnak, mert nem bírnám ki még ezt a megaláztatást is, pontosabban kibírnám, de nem kívánom kipróbálni, tapogatom az utat a cipőm orrával.

 Aztán hirtelen jobbra fordulunk, belépünk egy lakásba, az arcomat meglegyinti a régi, vastag falú szoba hűvöse. Nyisd ki a szemed, mondja az egyik és belém rúg, amitől megtántorodok. A meglepetéstől kinyílik a szemem, körbenézek, ha már úgyis mindegy. A szoba, amiben állunk, bútorozatlan, a penész lemarta a falról a vakolatot. A két férfi, aki ide hozott, sötét szemüveget visel, de nyilvánvalóan jól látnak, az egyik most céloz, és a bal herémbe rúg, szóval ők sem  vakok, gondolom, miközben összecsuklom. De hát hogy is lennének, ha egyszer magukkal vonszoltak idáig? Az arcomat a fekete lakkcipőre hajtom, kellemesen hideg, meg alatta a pocsolya is, belenyalok, és a testem beleborzong az örömbe.

Aztán feltámogatnak, az egyikük tart, a másikuk üt, utána cserélnek, én pedig tűröm az ütéseket. Később valamelyikük belém harap, a fülkagylóm pedig leszakad a fejemről. Vonítok a fájdalomtól meg a meglepetéstől, hogy lehet valaki ennyire aljas, hogy leharapja a fülemet, de a másik, aki láthatóan civilizáltabb, rám szól, mit csinálod itt a cirkuszt, fogd be a pofád, te szar.

Siklanak az öklök a levegőben. Aztán az egyikük tart, a másik kirúgja alólam a lábamat, majd cserélnek, néha meg egyikük sem tart meg, hagynak felborulni, a földön fekve jobb célpont vagyok. Ha a szemem lecsukódik, rám szólnak, hogy nyissam ki és nézzem őket. Pusztulj, te féreg, pusztulj, álnok pokolfattya!, üvöltik. Aztán egy bottal szurkálnak, a mellkasomat célozzák, mintha nem lennék már így is félhulla. Régóta figyelünk, átokfajzat, hiába játszod itt az ártatlant! Szadista állatok, suttogom a poros padlónak, aztán lehunyom a szemem és nem mozdulok többet.

Ez már kampec, mondja az egyik. Mennyi erő volt benne, mondja a másik. Az ilyenekben mindig ennyi van, mondja újra az egyik. Aztán egy autó csomagtartójában utazom, egyenesen a fűzfákkal sűrűn benőtt partra, ahol lusta vizű medencét ásott magának a folyó, ők pedig, mint követ a nadrágzsebbe, belesüllyesztenek ebbe a medencébe.

Meglepetésemben kinyitva a szememet hirtelen alulról pillantom meg, hogyan kaparják a fűzfák a víz színét, mintha ők is lekívánkoznának. Az iszapban alvó marénák ijedten összerándulnak, ki tudja, mit álmodtak, gondolom, de addigra már fel is ébrednek, rémülten kapkodják a fejüket, értetlenül kémlelik a felettük zölden vonuló árnyékokat, hiszen ezek reszketnek, úgy megrettentek, hogy magukra is pisiltek, erre utalhat a szégyenkező tekintetük, ám biztos nem lehetek benne, hiszen itt mindenhol víz van. Mint ruganyos matracba, süppedek a porhanyós iszapba, a marénák pedig egyszerre emelkednek fel, még mindig félve tekergőznek fölöttem, aztán visszaúsznak, elnyújtóznak az aljon, és néznek nagy halszemükkel. Végül az egyik óvatosan csipegetni kezd, szálakat húz ki a pulóveremből, aztán befal egy tenyérnyi gyapjút, kíváncsian forgatja a szájában és összesodorja, nem harapja le, csak figyelmesen csócsálja, mint gyerek elalvás előtt a hüvelykujját. A többi maréna pedig szintén nekilát a pulóveremnek, finoman tapogatják, kiválasztják egy-egy kis darabját, a szájukba gyűrik, és az ijedtségük eltűnik, helyét átveszi az álmosság. Eszembe jut, hogy hiszen én vak vagyok, becsukom a szememet, érzem, ahogy a halak hozzám simulnak, összebújunk és ellep bennünket a vízfekete nyugalom.

    arrow2right arrow2right Stories that go together :

    If you enjoyed this story, here are few more we think are an excellent pairing

    The Short Story Project © | Ilamor LTD 2017

    Lovingly crafted by Oddity&Rfesty