search
now reading: Válogatott egyperces novellák | István Örkény
search

István Örkény | Hungarian

Válogatott egyperces novellák

Ősz

Gács Szilveszter, az Észak-magyarországi Erdészeti Felügyelőség negyvenéves erdőkerülője, már fásulófélben, mert pont félúton a pályakezdés lendülete és a nyugdíjba menés révbe érése között, kezdte elunni szép hivatását, megcsömörlött még az erdőtől is, melynek minden fáját ismerte, s egyre növekvő békétlenséggel rótta a maga taposta csapásokat. Nosztalgiája nem öltött alakot, csak betöltötte a kerülő hosszú és magányos barangolásait a legkülönbözőbb emlékekkel, tűnődésekkel, jövőbe merengésekkel. Eleinte némán rágódott rajtuk, idővel azonban szokása lett kimondani, ami eszébe jutott, mert saját hangjának hallása is jobb volt, mint a süketnéma erdőbéke.

Ha valaki nagy magányosságában fennhangon beszél, az még nem bolond, még csak nem is hóbortos, kiváltképp ha, mint Gács Szilveszter, egyszerűen csak kimondja, ami egészséges elméjében felötlik a múltak messzeségéből.

Egyszer például megállt egy cserfánál, és elnézte azt a halványsárga lepkét, mely szakasztott mása volt a körös-körül sárguló leveleknek.

– Mikor láttam én ezt először? – kérdezte az erdőkerülő.

A két lepkeszárnynak nemcsak a színe, hanem a formája és a csipkézettsége is pontosan megegyezett a cser levélzetével. Hat- vagy hétéves korában látott ilyen élőlényt először.

– Nézd csak – mutatta az apja, aki szintén Szilveszter volt, és szintén kerülő –, milyen parádéja ez a mimikrinek! Pterochosa coloratának hívják, s valójában sáska, mely azonban, hogy életét megvédje, cserfalevélnek öltözött.

– És akkor az édesapu micsoda? – kérdezte ő, hat- vagy hétéves korában.

– Én ember vagyok, aki erdőkerülő képében élek – mosolygott az apja. – És te is, fiam, ha Isten megsegít, mire felnősz, erdőkerülő leszel.

– Amiben igaza is lett az én okos apámnak – tudatta a fákkal Gács, miközben továbbment az untig járt csapáson. – Szegény aztán nagy kínok közt halt meg a miskolci kórházban… Vagyis – tette hozzá –, ő most már se nem ember, se nem kerülő.

Megállt, elgondolkozott, mert valami új dolog jutott az eszébe.

– Ki tudja, hogy van ez? – kérdezte aztán. – Ha egy sárguló levél a valóságban sáska, egy kerülő pedig igazában ember, akkor talán más is más, mint aminek látszik, hiszen minden, ami él, védekezik… Mi lehet ez a kő? – és fölvett és elhajított egy követ – mi ez a rönk, mi ez a harangvirág, mi az Észak-magyarországi Erdészeti Felügyelőség? És mi lehet igazándiból az egész világ?

Megint megállt, mert erre nem tudott válaszolni. Letépett egy sárguló levelet, és átnézve rajta, megvizsgálta a főérből kilépő és részarányosan továbbágazó erecskék mindennél finomabb hálózatát, s azt kérdezte, elég hangosan, majdnem dühösen:

– Mi az hát, ami igazi?

Sarkon fordult, s visszament a csapáson egészen addig a cserfáig, amin a levélutánzó sáskát fölfedezte az imént. Ott ült a helyén. A kerülő nézte, s ahogy nézte, egyszer csak megijedt. Amit az édesapja annak idején Pterochosa coloratának nevezett, hirtelen megbillent, aztán lefordult az ágról, és lassan, pont, mint egy falevél, levitorlázott a bokáig érő, hullott lomb közé.

Az öregember és az autó

Ez a történet alkalmasint nem igaz. De nemcsak az igaz történetekre érdemes figyelni; az is érdekes, hogyan mesélnek el egy nem igaz eseményt.

Aki elmesélte, öt évvel ezelőtt így mesélte volna el:

Megy a balatoni országúton egy mezítlábas, toprongyos öregember. Egyszer csak elkezd integetni, mert arra jön egy nagy-nagy automobil. Az autó megáll, a sofőr kinyitja az ajtót.

– Miért integet, elvtársam? – szól ki.

– Hová tetszenek menni?

– Budapestre, elvtársam.

– Nem tetszenének magukkal vinni? – érdeklődik az öregember.

– Nincs hely az autóban, elvtársam – válaszolja a sofőr.

Becsapja az ajtót, és elrobog.

Most azonban másképpen mesélték el, miközben sütött a nap, kéken csillogott a tó, és már jobbnál jobb történeteket meséltünk el egymásnak.

Megy a balatoni országúton egy mezítlábas, toprongyos öregember. Egyszer csak arra jön egy nagy-nagy automobil. Az autó megáll, a sofőr kinyitja az ajtót.

– Budapestre megy, öreg?

– Oda – mondja az öregember.

– Hát szálljon be, öreg, elvisszük – mondja a sofőr barátságosan.

Az öregember odalép, bedugja a fejét a kocsiba, és megkérdezi:

– Rádió nincs?

Mind a két történet szép, de egyik sem igaz.

Az igazság az, hogy a mezítlábas, toprongyos öregember megy az országúton. Jön a nagy-nagy automobil, de neki eszébe se jut, hogy integessen, és a sofőrnek sem, hogy megálljon.

Ez a történet viszont igaz, de nem szép.

Csillag

Nagy fogást csináltunk. Azt mondják, szerencsét hoztam a hajóra, mert hetek óta öt- meg négy- meg hétmázsás zsákmányokat vontattak be Szemesre, ma pedig – az öreg Muskát becslése szerint – legalább harmincöt mázsát gereblyéztek össze a hálók a tó fenekéről. Az emberek nagyobb része még mindig odaát dolgozik a bárkán; a mi vakító fényszórónk rájuk van irányítva, annak a fényében rakják jégbe a halakat, fajta, minőség és nagyság szerint.

Valahol Dörgicse magasságában vetettünk horgonyt, közvetlenül a nádas előtt. Ennek köszönhetjük, hogy a fény, mely a két hajót összeköti az éjszakában, valósággal testté vált: ahány szúnyog, pille és más virrasztó bogár van a Balatonon, az mind ott őrjöng és kavarog a vakító fényösvényben. Még idebent, a kormányosi fülkében is alig győzöm hajtani őket, pedig csak egy halvány hajólámpás világít, sárgarézbe foglalt üvegbura alatt.

Az öreg Muskát ide heveredett mellém, újságot terített a szemére, s most alszik. Oly kicsire összekucorodott, hogy ezen a lehetetlenül rövid és keskeny lócán – melyen két sovány ember ülőhelyet is csak bajosan találna – még nekem is helyet tudott szorítani a fekhelye mellett. Rágyújtok, s arrafelé fújom a füstöt, ahol legsűrűbb a bogárnyüzsgés; belebámulok a vak éjszakába, néha vissza-visszapislant egy világítótorony valamelyik somogyi kikötőből. Egyébként csönd van, csak a hullámok locskolnak a hajófenéken.

Egyszer csak megszólal valaki, odahátul, a hajó farában:

– Halló! Nem látta valaki azt a csillagot?

– Miféle csillagot? – érdeklődtem kisvártatva, mert senki sem válaszolt a kérdésre.

– Azt az újságot, no.

Körülnézek. A kormánykerék előtt, rozzant fatokba foglalva áll az iránytű; tőle jobbra meg balra egy rövidke polc. Az öreg Muskát a pipazacskóját őrzi rajta, továbbá van itt néhány összefogdosott üvegpohár, arra az esetre, ha bor vagy sör kerülne a hajóra. Meg aztán az újságok: a Szabad Nép, a Természet és Technika meg a Nők Lapja, mind ronggyá olvasva, összeszaggatva. Unalmamban az este én is beléjük böngésztem már; még csodálkoztam, hogy miért fizetnek elő a halászok a Nők Lapjá-ra, mikor a hajóra asszonyszemélynek úgysincs belépése. Ámbár meglehet, hogy éppen azért.

Végiglapozom az újságpaksamétát, aztán kiszólok a sötétbe:

– Nincs itt a Csillag.

– A fene vigye azt a Balogot – szól a hang.

– Ha a legfrissebb számú Csillag-ról van szó – gondolom magamban –, abban tőlem is van egy novella; megpróbálom elképzelni, hogy egy ilyen marcona halásznak az én írásom hogyan tetszenék… Kellemes képzetek ébrednek bennem. Vajon ki gondol rá, hogy amit leír, azt itt, Dörgicse alatt, a nádas peremén, egy halvány hajólámpás fényében olvassa valaki? Mégsem ez a legutolsó mesterség a világon – mondom magamnak, s efölött érzett örömömben nem bírok veszteg maradni. Kimászom a fedélzetre. Az éjszaka hűvös, a nádas halkan és mégis hatalmasan susog a hátam mögött; orromat megcsapja a halászlé illata. Két ember, egy borszesztűzhely mellett kuksolva, Magyarország legnagyobb zománcfazekában éjfél óta főzi a halászlevet.

Ez a tányér leves törvényes járandósága minden balatoni halásznak évszázadok óta. Ott voltam, amikor áthozták a bárkáról a zsákmányból összeválogatott halakat; nem vagyok hozzáértő, de úgy véltem, hogy nem a hitványabbját szedték ki. Végignéztem, hogy főzik ősi balatoni módon; zsír nélkül, de annyi hagymával, hogy ketten se győzték karikára vágni, míg az a rengeteg víz azon a kis tűzön fölforrt. És most – ugyanakkor, amikor a bárkáról visszatérő halásznép súlyos lépésdobogása ringatni kezdi a hajót – egyszerre szétszáll az éjszakában a halászlé illata, oly szívderítőn, mint az asszonykacagás.

A szagtól-e, vagy mitől: fölébredt Muskát bácsi. Meghallgatta a zsákmányról szóló beszámolót, s egy hálatelt pillantást vetett rám, a szerencsét hozó vendégre. Közben jövés-menés, csörömpölés, csajkakongatás. És egy harsány, jókedvű hang:

– Héj, szaktárs urak! Kinél van a Csillag?

Nécsak, gondolom. Még egy olvasó.

– Nálam van – szól valaki a hajó orrából.

– Ki az a nálam?

– Nálam, Szabó Ferencnél.

– Nohát, akkor mozgás, Szabó.

Milyen sürgős neki – tűnődök magamban örvendezve, miközben behozzák Muskát bácsinak a kormányosfülkébe a halászlevet. Őneki helybe hozzák, tálcán hozzák, fehér majolika bográcsban szervírozzák. Ő itt a halászmester, a kapitány, a fejedelem. Ő a Balaton öreg Istene: tudja, hol, mikor, hová rajzanak a halak, s rájuk viszi a halászhadat.

A fülke küszöbére letelepszik egy óriás; ülve is elállja a bejáratot. Csak bozontos, fésűt nem szerető üstökén keresztül lehet kilátni a hajóra. Leteszi a földre, gumicsizmája mellé a piros lével teli bádogcsajkát, és elbődül.

– Mi lesz azzal a Csillag-gal, hogy szakadna rátok az ég?

Szavamra, melegem lett. Én is szeretem az irodalmat. Láttam mást is, aki nagyon szereti. De ilyen mohó irodalombarátokat még nem láttam, mint ezek a viharban kicserződött halászok… És hallom innen is, onnan is: a Csillag, a Csillag, hol az a Csillag?

– Adom már – tudatja Szabó a hajó orrából.

– Csak ne soká vacakoljon, mert a fejére verek.

Így győzködnek odakint a halászok, amikor a bozontos fejű óriás félrehúzódik az ajtóból, és helyet ad a fürge mozgású legénykének. Egy színültig teli katonacsajka halászlével lép be a fülkébe, és átnyújtja nekem.

– Ha meg nem veti az elvtárs – mondja –, hát tartson velünk.

– Nagyon szépen köszönöm – mondom.

– Mindjárt hozom a Csillag-ot is – mondja.

– Ne fáradjon – mondom. – Én már olvastam.

– Mi a térdünkre szoktuk tenni – mondja megütődve.

– A térdükre? – kérdem megütődve.

– Hogy ne legyen zsíros az ember nadrágja – mondja.

– Ja úgy – mondom, és fülénél megfogom a forró csajkát, lógatom a levegőbe, és várom a Csillag-ot.

    arrow2right arrow2right Stories that go together :

    If you enjoyed this story, here are few more we think are an excellent pairing

    The Short Story Project © | Ilamor LTD 2017

    Lovingly crafted by Oddity&Rfesty