Átkozódva tépte föl az ajtót, a kutyát az ölében tartotta. Járkált, aztán lassan megnyugodott, az állatot az íróasztal mellé, a helyére állította. Vizet öntött a kis tálkába, kutyaeledelt szórt a másikba, guggolva nézte a sérüléseit. Az a nyomorult dög többször is beletépett a selymes, fekete szőrbe. A kutyának kiszakadt az oldala, látszott a tömés, és most olyan bánatosan csillogtak a szemei, mintha életre keltette volna a fájdalom és a megaláztatás.

– Ne bánkódj – simogatta a buksiját. – Megvarrom, és szebb lesz, mint valaha, hallod! De nem most, majd holnap. Majd hozok tűt meg cérnát.

Akkor döbbent rá, hogy már nincsen lakás.

Fölállt, téblábolt, magára öltötte a barna munkaköpenyét, a munkahelyi elsősegélydobozból gézt vett elő, átkötötte a kutyát. Egyelőre ennyi is megteszi. Leült az asztalához, bámulta a foghíjas könyvespolcokat, a könyvek gerincét, nem emlékezett, mikor rendszerezett utoljára. Ide költözött, és így azért bajosabb fönntartani egy könyvtár rendszerét.

Nincsen lakás, egy ideje itt lakik.

Most már ez az otthona.

Úgy kezdődött, hogy néhány hónapja, vagy talán egy éve is van már, nem érkezett meg a fizetése. Türelmesen várt két hétig, aztán elsétált a Központba, ahol azt mondták neki, valószínűleg valami adminisztrációs hiba történt. És természetesen intézkednek. Ne nyugtalankodjon, korrigálni fognak. Így mondták, korrigálni. Miközben baktatott lefelé a Központ márványlépcsőjén, azon gondolkodott, hogyan esik meg egy adminisztrációs hiba.

Valaki elfelejt egy dokumentumot átvinni a másik szobába?

Nem nyomnak meg egy gombot?

Nem írnak alá egy papírt?

Várt egy hétig, de mivel a fizetése továbbra sem jelent meg a számlaszámán, újra bement a Központba, ahol ekkor azt mondták, nem csak adminisztrációs hibáról van szó.

Sejtette, bólintott.

Még hozzátette, a könyvtár havi fenntartási összegét sem látja a bankszámlán, s nemhogy könyvet nem tud vásárolni, de a fűtés, sem pedig a takarítás, sem egyéb, a könyvtár állományával kapcsolatos teendők finanszírozása sincs, enyhén szólva, biztosítva.

Erre azt mondták neki, hogy átszervezés van folyamatban, éspedig minden szinten.

– Miféle átszervezés, és hogy tetszik érteni a szinteket?! – morfondírozott hangosan, mert, gondolta, szintről szintre biztosan lehet szervezni, de egyszerre átszervezni minden szinten, az neki lehetetlennek tetszik, az ilyesmi káoszt, fejetlenséget okoz, és ahogyan a hivatalnok hölgy arcába nézett, ő azt válaszolta, új szisztéma szerint fog működni a rendszer.

És ebben az új szisztémában továbbra is kap-e fizetést, kérdezte. A hölgy úgy nézett, mint aki több megértést várhatna el az ilyesfajta helyzetben, majd azt válaszolta, várni kell a sorára, ugyanis sok kollégájával történik hasonló kellemetlenség, ez az új szisztémák velejárója, csakhogy nem mindenki sopánkodik, nem mindenki jár be hozzá, hogy sajnáltassa magát, vagy feszültséget keltsen.

– Egyáltalán nem akarok feszültséget kelteni – ahogy ezt mondta, úgy érezte, elpirul.

– Úgy tűnt?!

– Hála a jó Istennek, mert már egészen úgy tűnt – bólintott a hölgy.

– Igen, de semmi baj. Mi természetesen megértjük az aggodalmát.

Hallgatott. Ki az a mi?, erre gondolt. Ő például nem tartozik közéjük?

– Értesíteni fogjuk – csukott be egy mappát a hölgy.

– Arról, hogy mikor kapok fizetést?

– Arról is. Meg az új szisztémáról, uram. Ennél többet most nem ígérhetek.

– És… és mikor értesítenek?

– Hamarosan. Köszönjük szépen, hogy fölkeresett bennünket. Ja, igen, még valamit. Hisz Ön Istenben, uram?

Egészen megdöbbent.

– Nem értem

– Érdekelne bennünket.

– De hát…. miért?!

– Csak válaszoljon nyugodtan. Igen vagy nem? – a hölgy mosolygott.

Szó nélkül jött el a Központból, és többé nem ment be, az volt a sejtése, hogy a szisztéma rajta már nem segít. Aztán mintha elfeledkeztek volna róla. A könyvtárban továbbra is volt villany és fűtés. A csapok működtek, csorgott a víz. Nem jöttek a csekkek, nem kellett az épület rezsijét fizetnie. Néhány újságot és magazint rendre megtalált a postaládában, jóllehet hol az egyik jött, hol a másik, és nem igen lehetett kiszámítani, melyik folyóiratra számíthat rendszeresen, s melyikre nem. Már nem volt miből élnie. Kevéske megtakarítását fölélte. Eladott néhány dolgot a lakásból, a faliórát, a dédi rézmozsarát, egy tulipánokkal telifestett hokedlit, tányérokat, a bontatlan étkészletet, a felesége ruháit. Arra gondolt, egy-két könyvet, amiket egyébként is silánynak tartott, jóllehet, sokan kölcsönzik, pontosabban kölcsönözték őket, amíg jártak hozzá, ugyancsak elvisz az ócskásokhoz. Ám az eladható könyvek hamar elfogytak, és neki nem volt szíve klasszikusokkal házalni. És azok nem is kellettek volna annyira az antikváriusnak, aki hümmögve simogatta a fölkínált könyvben kéklő pecsétek karikáit.

– Selejtezés – mondta ő.

– Tavasszal volt már egy, nem? – az antikvárius gúnyosan méregette.

– Kellenek vagy nem kellenek?

– Kinek írjam a számlát? – kérdezte az antikvárius.

– Természetesen a könyvtár nevére.

Végül is, gondolta, ahogy sétált vissza, nyilván ez is az új szisztéma része. Nem csak őt selejtezik ki, erről már nem volt kétsége, legfeljebb azzal vigasztalta magát, hogy selejtezés közben elfelejtették, talán véglegesen, és nyugta marad. Valahogy majd csak lesz.

Eladta a lakását. Féláron, de legalábbis aránytalanul olcsón, ekkoriban nagy volt a kínálat, és egyébként is sürgős a dolog, szinte már éhezett, elkótyavetyélte féláron a két és fél szobát, azt a kis zugot, ahol a felesége meghalt. Csak a heverőt, a televíziót és a rádiót tartotta meg, azokat behozta a könyvtárba, és ettől fogva itt lakott.

Itt él a könyvtárban, mit tehetne, ez is az új szisztéma része.

És aztán nyugta is volt a mai napig. De most szörnyűség történt.

Esős időkben, amikor lucsok borította az utcákat, és még a lakás is megvolt, ölben hozta be a kutyát. Aztán már nem kellett hozni, itt éltek a könyvtárban, s bár a kutya nem élt, de olyan szépen és gondosan tömette ki, hogy nem panaszkodhatott. Amikor még voltak olvasók, néhányan meg is simogatták, mások megijedtek tőle, mire ő nevetett, nem kell félni, Burkus ártatlan, mint az őszi légy. Néha kivitte a könyvtár előtt terülő parkba, egy bokor tövébe állította vagy a pázsit zöldjére. Éppen mintha sétáltatná. Vagy mintha pisiltetné. Néha lefektette a fűbe, Burkus heverészik, a hátát dörgöli a földhöz, Burkus pompásan érzi magát. Volt egy kis labdája, odagurította neki, elsétált hozzá, visszasétált, a labdát újra dobta. Így játszottak. Igen, mert amíg élt, Burkus szeretett játszani.

És így szórakoztak akkor is, éppen zsebre rakta az őszi fűtől ragacsos labdát, elfordult egy pillanatra. El is késett. Az a kis fehér dög már föl is döntötte Burkust, feleakkora volt, de őrjöngve tépte, harapta. Nem messze tőlük egy asszony állt, bámulta a jelenetet. Nem mozdult. Hosszú ősz haja volt, fehér ballonja, magasszárú, fűzős cipője. A kezében tartotta a kis dög pórázát. Akkor ő elvesztette a fejét, a kutyákhoz rohant, és akkorát rúgott bele, hogy az egyszerűen elrepült, még a póráz is megfeszült az asszony kezében, a kutya leesett az avarra, rángott néhányat, és aztán nem mozdult. Az asszony nézte a kutyáját, majd lassan felé fordult. Semmiféle érzelmet nem mutatott az arca. Ő pedig Burkus alá nyalábolt, és visszarohant a könyvtárba. Nem nézett vissza. A bejáratnál tört rá igazán a düh. Amikor végre megnyugodott, és az elsősegélydobozt a helyére rakva átgondolta az életét, kopogtattak.

Az asszony állt a küszöbön, a kutyáját tartotta az ölében, bevérezte a fehér ballonját. Lassan bejött a könyvtár előterébe, megállt az asztala előtt. Nézte Burkust, aki nem élt. Az ő kutyája sem élt már.

– Különben hívtam rendőrt is – szólt szürke hangon, mert a hangja éppolyan volt, mint a haja. Körmei alatt piroslott a kiskutya vére. Rendőr?! Ez persze roppant érdekes, emlékezete szerint rendőr még nem járt a könyvtárban, tűzoltó és polgárőr már igen, egyenruhában és kötelességből, meg egyszer két katonatiszt is, ők csak betévedtek, kicsit részegek voltak, bár kedvesek, de rendőrt még nem láttak az ő könyvei.

– Nem akar leülni? – közelebb tolt egy széket.

Az asszony leült. Máris kopogtattak, s mire kimondhatta volna, hogy szabad, belépett a rendőr.

– Ide hívtak? – mondta, nagydarab, szőke férfi volt, sok vörös szeplővel.

– Jó napot – mondták mind a ketten.

Csönd lett, a rendőr fürkészte őket, egyelőre nem kérdezett, nézte az ő bekötözött kutyáját, az asszony ölebét, amiből csöpögött a vér.

– Megölték a kutyámat – szólt az asszony halkan, mintha annyit jegyzett volna meg a szürke hangján, hogy elállt az eső.

– Önvédelemből – mondta erre ő.

– Magára támadt?! – kérdezte a rendőr, a döglött ölebet bámulta.

– A kutyámnak. Minden ok nélkül. Pedig már nem is él – magyarázta. A rendőr gondolkodott, a polchoz lépett, mutatóujját végighúzta a könyvek gerincén, ahogy gyerekek zenéltetik a kerítések bordáit a fabotjukkal, majd elfintorodott.

– Ha egyébként döglött… ha halott volt az ebe, hogyan lehetett önvédelemből agyonrugdosni egy másik kutyát?! Ráadásul egy kisebbet?!

– Csak egyet rúgtam – mondta.

– Egy rúgás volt? – nézett a rendőrre az asszony.

– Igen, csak egy. Egy nagy rúgás – mondta az asszony.

Hallgattak, az asszony szipogott. A kutyájából még mindig csöpögött vér.

– Ez a kutya, az én kutyám, egy értékes családtag – mondta. – Vagyis persze csak volt.

– Mindig ilyennel jönnek, ezt már ismerem. De egy döglött kutya mégiscsak döglött kutya – a rendőrön látszott, egyáltalán nem tetszik neki a helyzet. Ilyesmivel szarakodni.

Ő meg szinte önkívületben kezdett magyarázni.

– Burkus volt, vagyis még mindig Burkus a neve. Azon a napon is velem volt. Amikor a feleségem meghalt, otthon. Semmi jele nem volt, hogy beteg lenne, hogy valami baj készülődik, embólia volt, ez bárkivel előfordulhat, amikor hazaértünk este, akkor találtam rá. A konyhakövön feküdt. Föl volt verve hat tojás. Pontosan hat. Égett a gáz. Bocsánat. Ez nem érdekes. Hanem hogy a kutya, Burkus aznap nyugtalan volt, és abban a pillanatban, amikor a feleségem meghalhatott, nyüszíteni kezdett. Alig bírtam vele, ki kellett kötni az udvaron, mert akkor még… akkor még voltak olvasók. Burkus nyüszített az udvaron, és én tudtam, baj történt. És aztán megtaláltam a nejemet… a feleségemet, a konyhában. De nem is ezt akartam mondani. Hanem hogy mi van, ha szeretem a feleségemet. Ha úgy érzem, hogy az igazi társam?! Ha nem érzek valami furcsa, önkéntelenül rám törő megkönnyebbülést, amikor megláttam a megcsavarodott testét a konyhakövön.

Elhallgatott, zsebkendőjével végigtörölt a homlokán. Úristen, mennyit beszélt.

– Nem éltünk jól. Valahogy nem… illettünk össze. Nem voltak veszekedések, civódások, de nem volt jó. Neki se volt jó. A temetésen elképzeltem, mi lett volna, ha szeretem, ha jól élünk. Arra gondoltam, Burkus akkor is jelzett volna. Ha szeretem a feleségemet, és nem megkönnyebbülést érzek, amikor meghalt, hanem mardosó gyászt, akkor is nyüszítve mardosta volna a bokámat, hogy baj van. Nem lehetettem elég hálás Burkusnak. Jó kutya volt. Kész bármi jóra. Rajta nem múlt semmi. Értik? Amikor kimúlt, egy kiváló szakemberrel, aki régebben járt hozzánk, preparáltattam.

Az asszony fölállt, visszaült.

– Azért még nem kell megölni egy másik lényt! – kicsit hangosabban beszélt. – Szeretnék följelentést tenni. Állatkínzás miatt – a rendőrt nézte. A rendőr bólintott, jegyzetfüzetet vett elő. Meg kellett mondani a neveiket és az egyéb adatokat. Amikor az asszony kimondta a nevét, neki valami az eszébe jutott, hirtelen a kölcsönző katalógushoz lépett, és hevesen lapozgatni kezdett.

– Maga – emelte tekintetét az asszonyra – tartozik egy könyvvel. Az asszony elpirult, és ettől élni kezdett, mintha a haja is színesedett volna.

– Igaza van, uram, tartozom – mondta halkan.

– Két éve vette ki, hónapra pontosan két éve. Tanácsok kutyatartóknak, ez a címe. Nem szolgáltatta vissza. Két hét a kölcsönzési idő. Három felszólítást küldtem. A füle botját se mozdította, kérem.

Nem emelte meg a hangját, lassan, megfontoltan sorolta a vádakat.

– Tudja, mekkora büntetést kiellene kiszabnom? Több tízezer forint a kamatokkal.

– Én… én vissza akartam hozni – az asszony esedezett. A rendőr egyikőjükről a másikra nézett. A száját is eltátotta, hát bazmeg, még ilyet, morogta csak úgy magának.

– De nem hozta vissza.

– Nem.

– Miért? – most valahogy erősnek érezte magát, az önbizalma visszatért. Milyen kár, hogy ez a barna köpeny van rajta. Vagy talán nem is baj. A köpeny a hivatalosság jele.

– Mert … mert… – az asszony az ölében tartott kutyára pillantott. – Pincsi szétrágta. Már régen vissza akartam vinni, de véletlenül a szőnyegen hagytam, és… és jött Pincsi.

A rendőr két nyitott tenyerével dörzsölgette az arcát, mint aki ébredne valami lehetetlen álomból.

– Na jó, ezt oldják meg maguk – szólt rekedten.

– Megoldjuk, uram – bólintott ő.

– Távozom – bólintott a rendőr, és az asszonyra nézett.

– Jó – mondta az asszony. – Tessék csak nyugodtan távozni.

– Viszontlátásra – mondta a rendőr, és elment.

Ők meg ott maradtak a két halott ebbel, jóllehet az egyik még véres volt. De már nem vérzett. Az asszony zavart volt, őt érte jóvátehetetlen kár, és mégis vádlott lett.

A könyvtáros gondolkodott.

– Nézze, asszonyom, én aztán valóban tudom, hogy egy ilyen veszteséget nehéz pótolni. Sajnálom. Igazán. Azt mondom, tekintsünk el a késedelmi díjtól. Én legalábbis eltekintek. Nem számít. Azt tanácsolom, hagyja itt… ezt a… a Pincsit. Kitömetem őt is, szépen megcsinálják. Ha elkészül, hazaviszi. Vagy itt is hagyhatja. Ellesznek Burkussal, maga bármikor jöhet, hogy… megnézze. Vagy hogy emlékezzen.

Az asszony tétován fölállt, és aztán Burkus elé fektette Pincsit. Az meg mintha bámulta volna a kiskutyát.

– Legyen így – mondta az asszony.

– Hogy?

– Tömesse ki, majd néha jövök.

A könyvtáros tehát kitömette Pincsit, aki éppolyan élethű maradt, mint Burkus. S aztán az asszony valóban jött, hogy Pincsit megnézze, és aztán néhány nap múlva újra kopogtatott, hogy végül egészen megszokott legyen az érkezése, majd a mind hosszabbra nyúló maradása, ami alatt gyakran meglocsolta a virágokat, sepregetett, a könyveket porolta, vagy kibontott, és feltálalt néhány előre elkészített májas szendvicset. Mígnem egy nap a könyvtáros, miközben nézték a kutyákat és emlékeztek, megérintette az asszony vállát.

– Berta, Berta, hát nem úgy viselkedünk, mint egy temetőben?! Vigyük sétálni őket!

Kivitték Burkust és Pincsit a hófödte parkba, a bokrok mellé, a hóba állították őket. Míg igazgatták, helyezgették az állatokat, verébcsapat őrjöngött az örökzöld borostyán levelei között. Gyerekek sikongattak, dobálták egymásra a havat. A könyvtár előtt hókotró zörgött forgolódva. Ő meg már Pincsinek is dobta a labdát.

– Pincsi! Pincsi!

– Ügyes vagy, Pincsi!

Aztán bejöttek és melegedtek, az asszony teát rakott föl, a kutyákat a radiátor mellé állították, száradjon meg a lábuk. Pincsi hasa átázott.

Ültek, nézték a kutyákat, emlékeztek. Olyan szép volt ez az egész. Pincsi hasa alatt tócsa lett, magára csalta a villanykörte fényét. S miközben megfogta Berta kezét, a könyvtárosnak az eszébe jutott, hogy a Tanácsok kutyatartóknak című könyvet is elvitte volna az antikváriushoz.

Az a könyv biztosan kellett volna.